Felértékelődött az ország, úgy történt mindez, hogy közben az érték alapját képező ingatlanok, csendesen 4-5 évet amortizálódtak. A devizahitelek szárnyalásának időszakában, a hitelfolyósítók által befogadott értékbecslések alapján az arra adott hitelnél, az ingatlan értéke, ma 40-50 százalékkal magasabb, úgy, hogy az eltelt időszakban jelentős mennyiségű valódi pénzből, valódi törlesztést fizettek ki a hitelezőknek a hitel-ADÓS-ok.

Az előző állítás hamis, mert ezek az ingatlanok, amire azt mondja most a hitelező, hogy 2007-ben 8 MFt-ot ért, 5 év használat után, a magas törlesztő részlet fizetése miatt, forrás hiányában állagmegóvás nélkül, ma 11-13 MFt-os értékű.

Azért hamis, mert legalábbis ennyit kellene, hogy érjen hiteltartozás törlesztésének elmaradása, esetleges újraértékesítése esetén az ingatlan.

Kérdés, hogy akkor most mennyi? Ha ennyi, akkor, mikor és mitől lett ennyi? Szüksége van a hitelezőnek a házra?

A hitelezőnek nem kell a ház. Két lehetőség van az egyik, hogy az adós fizet, fizet és fizet, ha tud, ameddig bírja.

A másik lehetőség, hogy az adós „kifullad”, és nem tud törleszteni, a hitelt adó a jelzálog jogosultságánál fogva megindítja az eljárást, és a ma érvényben levő végrehajtási jogszabályoknak megfelelően csökkentett értéken megpróbálja újra értékesíteni az ingatlant. Mikorra eljut a művelet abba fázisába, hogy érdemes legyen egy árverést kiírni, tehát pl. kiürített és forgalomképes, már személyes tragédiák sora tarkítja az életét a szenvedőknek, nem beszélve a tetemes költségekről, amelyek ezzel az eljárással pluszban keletkeznek. Mi lehet ennek az eredménye?  Eredménye csak akkor lehet, ha új építésű ingatlanról beszélünk, mert arra talán még „beesik” a vevő, ha másért nem is, mondjuk spekulatív szándékkal, mert „megéri megvenni”. A pikantériája ennek a műveletnek, hogy ha az értékesítésből befolyt összeg nem fedezi a költségekkel terhelve nyilvántartott adósságot, akkor a személyes felelősség még mindig fennáll. Ez a tény karakteresen meghatározza a jövőt, mert sem örökölni, sem örökül hagyni nem szerencsés ezen túl. Ne is folytassuk…

Napjainkra gyakorlatilag sikerült a pénzügyi szektornak, az akkor együttműködő vezető politikai erővel, egy szuper-gazdag, de igen széles nyomorgó réteget előállítani hazánkban. Több kérdést vet fel ennek a fúziónak a ténykedése. Mi lehetett a cél ezzel,

• a magyarországi ingatlantulajdonosi szerkezet megváltoztatása, átalakítása
• az eszeveszett profit realizálás a pénzszektorban
• gyarmatosítás másképp (légió nélkül)
• a gondolkodás szabadságának, a véleménynyilvánításnak a megfékezése
• stb.?

Tulajdonképpen a valódi szándék mindegy is, az eredmény és az eszköz, a lényeges a mi szempontunkból.

Az eredmény, azért, mert a lakosság 1/3-a ezzel a problémával így vagy úgy, de küszködik, erejük teljében levő érett, életerős emberek és családjaik, akiknek nem a „hol nyaralunk?”, és a „mikor megyünk síelni?”, a legnagyobb problémájuk, hanem a szürke hétköznapok finanszírozása.

Valamint az eszköz, ahogy sikerült ezt a „rabszolgaságot” megvalósítani hazánkban. A pénz.

Más következtetést nem tudunk levonni, csak azt, hogy ez mindkét szereplőnek a megfelelő eredményt hozta, amit várt. A politikának a „nép” kezelhetőségét, a kiszolgáltatottsággal, a pénzszektornak a profiton túl, a politika támogatását, nem csak elméletben is. Gondoljunk csak az ún. feltőkésítésekre, az állam által felvett hitelekből, amelyet aztán az adófizetők terheiből törleszt az állam, mint hitelfelvevő…

Hogy is van ez? Miért kell feltőkésíteni, miért kell beavatkozni a pénzvilágba az államnak? Mi, is az, a pénz?

Ki kell, hogy ábrándítsalak, nem a bankjegy, amit látsz, az egy képzőművész által létrehozott művészeti alkotás, a szuverén állami bank, regnáló nagyságainak aláírásával tarkított, jó minőségű nyomtatvány, védőfunkciókkal ellátott papírra. Magas költségű eszköz, amelyet nem is nagyon szeretnek a bankok, mert szállítani, számolni és a kihordási idő után cserélni kell.

Sokkal jobban szeretik a klaviatúrán, ragasztott műkörmök alatt „legyártott” pénzt a sajátos, szabályaik alapján, mert a pénz valójában csak virtuálisan keletkezik szervereken. Mi változik meg a világon 4-5 év alatt, úgy, hogy az, ami a használódik többet ér, mint amikor új volt. Megmondom: csak a szabályok, amelyek alapján azt mondjuk, ez most ennyi! Lehet ezt inflációnak, árfolyamnak, költségnek, meg egy rakás jól kitalált közgazdasági „szakkifejezésnek” nevezni, de önmagában csak a szándék, ami ugye lehet gazdasági, de lehet politikai is.

De, foglakozzunk csak a pénzzel! Miért veri a víz a „b..kszövetséget”, a jelenlegi politikai hatalom a közös teherviselésben meghirdetett, már bevezetett és most bevezetésre váró intézkedéseitől? Miért hivatkoznak a bankok az informatikai háttér felkészületlenségével, a bevezetés egy negyedévvel történő elhalasztására?

Igen, a tranzakciós adóról van szó!

Nem tudjuk, pontosan mekkora összegről lehet szó (titok), de ha a gazdasági tárca csak ezrelékekben határoz meg adót és ez tízmilliárdokat jelent a költségvetésben, akkor ez, nem az egyszerű földi halandó által megszokott nagyságrend, ami mozog. A magyarázatát, valószínűleg az adatok ismerete adná pontosan számunkra, de nem is fontos az, hogy ismerjük a tényeket, maradjon az „titok”. Ha csak a várt költségvetési tényezőből számolunk visszafelé, már az is megdöbbentő.

De, most már jöjjön a lényeg, az írás elején említett emberek, akik hitelt vettek fel, nem tettek mást, mint létrehoztak különböző szervereken a nevük alatt elkészítendő pénzt, tették azért, mert, vagy volt valamilyen ingatlanuk, vagy létre hoztak egyet, vagy vásároltak egy készet valakitől. Ezzel azt vállalták, hogy ezt a „virtuális pénz”-t majd a megállapodott idő alatt, részletekben a saját tevékenységükből származó valódi bevételeikből, azt befizetve a hiteladónak megfizetik, így valódi értékre átalakítva a névhez kapcsolódó összeget. Így készül a pénz, ezért volt és van szükség sok devizahitelesre, mert csak árfolyamra és költségekre való hivatkozással már újabb pénzeket lehet teremteni. Kicsit munkás, mert sok szerződés, sok nyilvántartás, de biztos megéri, legalábbis a projekt kezdetén a „sógoroknak” úgy tűnt.

Aztán, változott a politikai világ, régi szereplők el, ezzel a szövetséges kiszolgálók megszűntek működni. Megváltozott a kommunikáció, és ahogy, az minden váltás-változásnál lenni szokott, új módon kell és lehet megközelíteni a régi problémákat, sokszor elég a nyilvánosság, sokszor elég kimondani, ami addig tabu volt, mert az már tanítás, és a valaminek a tudása megváltoztatja az emberben, a dologhoz való hozzáállást. Kevés ilyen széles társadalmi réteg van, amelynek ugyanaz az érdeke, mint a károsultaké.

Mégis, csak csírákban jönnek létre az érdekszövetségek. Az is igaz, hogy a jól megalkotott szerződések, csak egyéni érdekérvényesítést tesznek lehetővé, amely ’ugye’ költséges és hosszadalmas. Ám önmagában, mind precedens lehet. Különösen akkor, ha kellően sokan ismerik meg, hogy okulhassanak belőle!

Széchenyi a Hitel című művében így fogalmazott:

„Hitel szentségén alapul

Mit ér a kölcsönös felvilágosítás, ha csalfa szív s hamis datum csúsz a tanács közé? Mit a bank bizonyosság, mit a jutalom állandóság nélkül? Csak a hitel teheti varázsokat, mely ha kettétörik, az áldás könnyen átokká válhat. – A hitel védangyala pedig s fényes napsugára a publicitás – nyilvánosság.”

Pedig régi gondolatok és mégis örökérvényűek vagy nem, de ma helytállóak, az biztos.

Ez az alapja, annak gondolkodásmód változásnak, amelyet érdemes mélyrehatóan tanulmányozni, és a lehetőségével élni, ha nincs, akkor is szükséged van rá, Ismerd meg!